Versenyek - Díjugratás
Az első díjugrató versenyekre a XIX. század második felében Londonban, Dublinban (Royal Dublin Society Show,
ez a verseny ma is világhírű), Párizsban és Bécsben került sor.
Ebben az időben kizárólag a lovas stílusát értékelték a versenyeken, de a szabályok úgy alakultak,
hogy egyre hangsúlyosabbá vált az ugróképesség is.
Amikor 1912-ben olimpiai versenyszám lett a díjugratás, a szabályok még meglehetősen bonyolultak voltak,
de a FEI 1921-es megalakulásával megtörtént a szabályok egységesítése,
és megkezdődött a modern díjugrató versenyforma kialakulása.
A díjugratás volt az első a lovassportok közül, ami a televíziós közvetítéseknek
és a szponzori szerződéseknek köszönhetően profi sportággá alakult.
A sportágnak nagy lökést adott a világkupa 1979-es bevezetése,
amivel a díjugrató versenyek egész évben folytathatóak lettek,
és a korábban hagyományosan csak szabadtéren folytatott versenyek télre bekerültek a sportcsarnokba,
és eljutottak a világ legnagyobb városaiba.
A díjugratás lényegében nem más, mint egy rögzített akadályokból álló,
meghatározott területen lévő pálya lelovaglása. Ahogy a versenyek szintje nő,
és az akadályok egyre magasabbak lesznek, a sport egyre inkább a kiképzésről,
a ló és a lovas közötti kapcsolatról szól, valamint arról,
hogy a lovas mennyire képes a lehető legjobb vonalon végigvezetni a lovat, és hogy milyen a ló ugróképessége.
A versenyen az a lényeg, hogy az akadályok sértetlenek maradjanak.
Kezdő szinten rövid, viszonylag egyesen vonalvezetésű pályán kell folyamatosan,
jó ütemben és egyensúlyban végiglovagolni.
Ahogy fokozatosan nehezednek a pályák, tesztelés alá kerül a ló képzettsége,
és az a képessége, mennyire tudja rövidíteni,
illetve nyújtani a vágtaugrásait az akadályok között és a kombinációkban, az akadályok pedig egyre nehezebbé válnak.
Minden akadályverésért 4 hibapont jár, az ellenszegülés, a pályatévesztés,
a lóról esés és az alapidő túllépése szintén hibapontokat jelent.
A klasszikus számokban minden résztvevő, aki hibátlan alappályát teljesít,
összevetésben vesz részt, ahol a gyorsaság is számít.
Végül az a ló-lovas páros nyer, akik a legkevesebb hibát követik el és a leggyorsabb teljesítményt nyújtják
A jó ugróló és lovasa: Az ugróló atletikus, megfelelő lovagoltsággal rendelkezik,
fontos a jó mozgás, de a teljesítmény a fő. A lovasnak jó szemmel kell rendelkeznie és megfelelő tudással.
Jó távolságból kell elugratnia lovát, hogy az optimális ívet írja le a ló.
A lovasnak kitűnő ütemérzékkel kell rendelkeznie és fontos, hogy tervszerűen lovagolja a pályát.